Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Fejezet - Az új élet

2011.08.18

2. Fejezet ~ Az új élet

Mély álomba zuhantam. Miközben épp elvérezhettem, én boldog álmot láttam. Azt, amikor Los Angelesben voltunk együtt nyaralni. Az egész család, mi hárman. Emlékszem a boldogan töltött napokra. Ahogy a meleg homokban fekszem. Ezt az egy érzést teljesen valódinak éreztem. Megszűnt a meleg homok, s helyette hideg havat éreztem. Véget ért az álom. Kinyitottam a szemeimet és körbe néztem. Vértől lucskos hóban feküdtem… A nyakam szörnyen fájt, mintha tőrt forgattak volna benne. Egy sötét alakot láttam közeledni felém. A lélegzetem is elállt. A gyilkosom még nem ment el? Hangos kutya ugatásokat hallottam és a közeledő árny szertefoszlott. Zseblámpa fényét pillantottam meg a fák között. A seriff rohant felém kutya pórázokat fogva. Letérdelt hozzám és megnézte van-e pulzusom. Láttam a testem mellett, de én magam mögöttük álltam. Csak lélekben láttam az eseményeket. Már nem éltem. A seriff szívmasszázst végzett rajtam, de úgy tűnt az sem segít. Ám, ahogy ott álltam, anyám és apám lelke is megjelent. Rátették a kezüket a vállamra, s anyám megszólalt:

- Rajtad áll, Samantha. Élni akarsz még, vagy velünk jössz? – mosolygott, mintha ez hétköznapi kérdés lenne.

- Nem tudom…

- Azt tedd, amit a szíved érez. – szólalt meg bölcsen apám, mint mindig. Nem tudtam választani. Alig tettem valamit az életben. De anyámékkal is szívesen lettem volna. S meg is akartam bosszulni a szüleim halálát. Meg akartam tudni ki volt az.

- Úgy látom, döntöttél. – mondta apám, s elengedtek.

- Vigyázz magadra, Sam! – csókolta meg homlokomat anyám és integetve elhalványultak. A seriff hívta a társát, hogy már nem tud megmenteni. Sietnem kell. Oda mentem a testemhez, s megérintettem a szívemet. A test, mint valami vákuum magába szippantott, s már nem kívülállóként láttam a világot. Kinyitottam a szemem, s ránéztem a seriffre.

- Várj! Várj! Kinyitotta a szemét! Hívd a mentőket, de azonnal! – csapta össze a felnyitható telefonját. – Samantha! Hallod, amit mondok?

Bólintottam. Nem bírtam beszélni. Egyre több vért veszítettem, s éreztem, hogy a halál ereje kezd erőt venni rajtam. A szemeim újra lecsukódtak.

- Samantha! Maradj ébren! Ne add fel! – kiáltott a seriff.

~

6 hónappal később

A testemen mázsányi súly feszült nagyon sokáig. Olyan, mintha meghaltam volna. A lelkem egy kis sötét áthatolhatatlan helyen volt. Ám egy nap világos lett, s kinyílt egy ajtó, kiléptem rajta. Kinyitottam a szemeim, s mindenhol fehér falakat láttam. Kinyílt egy fehér ajtó a szoba túlsó felén, s egy nővér lépdelt be rajta. Tehát kórházban vagyok. Felém fordult, s kitágult szemekkel nézett rám. Megfordult, s kirohant:

- Felébredt! – kiáltotta.

5 perc múlva besietet egy ősz hajú, bajszos férfi.

- Pompás, pompás. Tudod hol vagy? – nézett rám kedvesen, s leült az ágyamra.

- Kórházban. – szólaltam meg. Szörnyen rekedt volt a hangom. A torkom égett a szárazságtól. – Kérhetnék egy pohár vizet?

- Persze. Susan! Hozzon hideg vizet! – fordult a nővér felé. Ő elsietett, ki az ajtón.

- A nevem Dr. Kollner. Te is mutatkozz be nekem.

- Samantha White vagyok.

- A szüleid?

- Jack és Sora White. 14 éves vagyok, és a Gold Berry High-ba járok.

- Igen. Tehát emlékszel mindenre.

- Nem teljesen.. Miért vagyok itt? Hol vannak a szüleim? – estem kétségbe.

- A szüleidet… egy bérgyilkos megölte. Te vagy az egyetlen túlélő. Te is rengeteg vért vesztettél, s majdnem meghaltál, 6 hónapig kómában feküdtél. De egy szomszéd furcsának találta a sötét házat, nyitott ajtóval. Bement, s körülnézett. Megtalálta a szüleid holttestét és eszébe jutott, hogy te is ilyenkor szoktál hazajönni. A seriff a ház körül keresgélt. Talált néhány véres lábnyomot a hóban, meg letördelt ágakat. S végül megtalált téged. Nagyon sajnálom, Samantha… – nézett le maga elé. Amit ezután mondott már mind kiesett az agyam már nem fogta fel mit mond. Ahogy hallgattam forró, égető könnyek folytak le az arcomon. A szüleim… meghaltak…
Ekkor ért be a nővér a pohár vízzel.

Elvettem a vizet, letöröltem az arcomról a könnyeket és újra ránéztem a doktorra, figyeltem mit mond.

- Intézetbe kerülsz, amíg valaki nem fogad örökbe.

- Mi?! Én nem megyek intézetbe! – fakadtam ki.

- Elnézést. Harris hadnagy jött kikérdezni az áldozatot. – mondta egy rendőr. Dr. Kollner és Susan kimentek és egy 28 év körüli barna hajú férfi jött be, s ült le egy oda készített székre.

- Hello Samantha. Örülök, hogy látlak végre. Hogy vagy? – mosolygott rám kedvesen.

- Nem jól. Most tudtam még csak meg, hogy a szüleimet megölték, és máris intézetbe akarnak dugni. – szólaltam fel.

- Értem. Nem emlékszel arra az estére? Sem a támadóra?

- Nem! – kezdtem ideges lenni. – Semmire sem emlékszem és nem is akarok.

- De Samantha! Értsd meg, hogy muszáj tudnunk a részleteket! – próbált győzködni. – Emlékezz!

- Azt próbálom! – hunytam le a szememet. – De nem megy! – kiáltottam már dühömben.

- Próbáld jobban! – érezni lehetett a hangján, hogy ideges.

- Ennyi elég lesz mára! – jött be Dr. Kollner. – Pihenésre van szüksége Samnek. – tessékelte ki a rendőröket.

- De még egy dolgot! – kérlelte Harris.

- Rendben, de hamar. Holnap még utaznia is kell.

- A támadód nő volt, vagy férfi? – nézett mélyen a szemembe. Egy villanás volt a fejemben. Csak úgy cikáztak a képek az agyamban, teljesen különböző emberekről. Anyáról, a seriffről, apáról, a barátnőimről, az osztálytársakról… és még egy valakiről… akinek csak az árnya maradt meg bennem és semmi más. De egy dolgot biztosan tudtam… hogy:

- Férfi. – mondtam végül.

- Köszönöm. – fordult meg, s tette be az ajtót maga mögött.

- Minden rendben? – jött oda Dr. Kollner.

- Ezt épp maga kérdi?! – keltem ki magamból. – Még meg sem emésztettem a szüleim halálát, s máris adoptáltatni akar!

- Sajnálom, de csak ez az egy lehetőséged van. Nincs nagyon élő rokonod aki felnőtt; ha mégis, az beteg vagy nincs munkája, nem jók a körülményei egy gyerek nevelésére.

- És Jesse bácsi? – jutott eszembe anyu unokabátya. Az intézetnél a farm is jobb.

- El kellett adnia a farmját három hónapja. Egy kis szűk családi házban lakik a családjával. Neki is el kell tartania három gyereket. – válaszolta. Az utolsó mentsváram is ledőlt.

- Holnap reggel indulsz 8 órakor. Egy kedves kis otthonba visznek. Jól fogod magad ott érezni. Sok korod béli gyerek él ott. – próbált szép dolgokat mondani, hogy oldja a feszültségemet.

- Biztos nincs senki rokonom?

- Biztos.

~

Másnap szörnyű kedvvel ébredtem. Nem fekszik nekem az a gondolat, hogy árva legyek. Nem akarom ezt az egészet. Azt akarom, hogy az édesanyám felébresszen, s azt mondja ez csak egy rossz álom. Hogy mindez csak egy rémes álom...
De akármennyire akartam nem történt meg. A házból elhozták a személyes holmimat és a ruháimat. Felöltöztem,összefogtam a hajam és lementem a lifttel. Egy kocsi várt rám a kórház előtt, hogy elvigyen az árvaházba. Beültem és vártam, hogy oda érjünk az intézethez.

15 percen belül megállt a kocsi, a sofőr kinyitotta nekem az ajtót. Kiszálltam és felnéztem az óriási várostromszerű építményre. Alapjában véve szép volt, az építészete is megtetszett, de nem tudtam volna elképzelni az életemet itt amíg be nem töltöm a tizennyolcadik életévemet és magam mögött nem hagyhatom ezt a helyet. De nem volt más választásom. Így nagy robajjal kitártam a kaput és bementem rajta. A sofőr hozta utánam a csomagjaim, amiatt nem kellet legalább aggódnom, hogy-hogy fogom elbírni.
Ahogy beértünk, körbe padok voltak az egyiknél, a legeslegelsőnél egy húsz év körüli nő várakozott. Úgy tűnt, hogy rám.

- Szia! Taylor vagyok.

- Samantha. – válaszoltam unottan.

- Örvendek a szerencsének. Én vagyok a lányok felügyelője, én vigyázok a rendre.

- Értem.

- A te szobád a második emeleten lesz. Mindenkinek külön szobája van, hogy ne legyenek incidensek. Sok sikert.

- Kösz. – mentem el mellette. Egész kedves. Sok fiú és lány mellett haladtam el, de én ügyet sem vetettem rájuk. Még arra sem reagáltam, amikor sugdolózva fordultak el, hogy:

- Ő az új lány. Azt hallottam sznob és beképzelt… – Mondta egyik másik lány egymásnak. Nem érdekelt, hogy mit mondanak rólam. Gondoljanak azt, amit akarnak. Mostantól a életvidám és szájalós Samantha White nincs többé.

 

~

 

Már egy hete voltam az árvaházban, és Tayloron kívül még mindig nem ismertem senkit. De nem érdekelt, hogy nincs barátom. Nem volt szükségem barátokra vagy lelki támaszokra. Már nem voltam a régi barátságos önmagam. Csak túl akartam lenni a napokon.
 Az egyik délután hangos kiabálásra lettem figyelmes. Egy lány rontott be a szobámba.

- Egy nő adoptálni jött! – kiáltotta és futott volna ki az ajtón, de visszafordult. – Bár téged kötve hiszem, hogy örökbe fogad… - mondta gúnyosan és nézett rám lenézően. Én csak megrántottam a vállam és folytattam tovább a könyvet amibe belekezdtem. Nem akartam lemenni, de Taylor bejött a szobámba.

- Nem mész?

- A lány jól mondta. Engem úgysem fogadnának örökbe. – raktam le a könyvet az ágyamra és odamentem a szekrényemhez.

- Dehogynem. Azt mondta, mindenképp kislányt akar és szőke hajút. – mosolyodott el.

- Nem akarom, hogy örökbe fogadjanak. – szögeztem le.

- Legalább próbáld meg. – taszigált ki az ajtón.
 Lementünk az előtérbe. Egy öreg nő jött adoptálni épp keresgélt. Rámutatott egy lányra, aki a velem szomszédos szobában lakott:

- Őt akarom adoptálni.

- Mondtam, hogy úgysem engem választ. – mondtam érdektelen hangon. Bizisten, hogy egy ilyen vén nyanyával keljen élnem.. Már csak az kéne..

- Én nem erről a hölgyről beszéltem. – mosolygott. – Hanem róla. – mutatott egy barna hajú és szemű nőre. A szemeiben vidámság csillogott a bőre sima hófehér.
Sokáig nézelődött majd rajtam akadt meg a szeme.

- Őt választom. – mutatott rám. Tétováztam, de végül oda sétáltam hozzá és integettem Taylornak. A többiek halkan morrantak, nem tetszésüket kinyilvánítva. Bementünk az irodába, hogy aláírjuk az adoptálási papírokat.

- Mostantól a neved Samantha Vampire. – mondta az igazgató úr.

- Mi? És a White-al mi lesz? A családom neve?

- A születési neved az marad. – tolta elém a papírt a férfi.

- Még hogy olyan családnév, hogy Vámpír...

- Nem poénos? – kérdezte mosollyal az arcán a nő. - És jó nagy család vagyunk ám. – nevetett.

- Remek.. Csak 5 testvérem lesz? – kérdeztem gúnyosan.

- Nem dehogy! Már csak az kéne. – kacagott fel. – Két gyermekem van. Egy fiú és egy lány. De a fiam egy évig még bentlakásos iskolában lesz. A nevem Kathrina. De csak szólíts Kathynek.

- Ahha.

- Nem írod alá? – nézett rám kedvesen. Nem akartam új anyukát, de ő olyan kedves és vicces volt… anyát láttam benne. Még külsejükben is hasonlítottak.

- Igen. – mosolyodtam el végül, és megfogtam a tollat. Remegett a kezem. Nem bírtam aláírni, mert ezzel úgy éreztem, mintha már nem szeretném anyut. Hogy újat választok. De úgy hiszem, ő is azt szerette volna, ha boldog vagyok. Így végül aláírtam kiismerhetetlen betűimmel.

- Remek. Íme az új anyukád. – mutatott Kathyre az igazgató. Kezet fogtunk egymással. Szörnyen hideg volt a keze, de nem számított. Sokáig maradtunk így egymást nézve míg az igazgató ki nem tessékelt az irodából. A többi árva vágyakozóan és egyben gyűlölködően nézett rám és az újdonsült anyámra. Nem érdekelt. Csak kerüljek ki innen.
Mikor kiértünk az épületből beültünk egy nagy fekete Mercedesbe, ő a volánhoz, én az anyós ülésre. Nagyot sóhajtottam majd bekapcsoltam az övem, hogy elindulhassunk.

- Este hét órakor indul a gépünk Darkvilleba. Ott élek a családommal.

- Darkvilleba? Az meg hol van?

- Winnipegtől nem messze északra.

- Winnipeg?! De hisz ott szinte minden nap esik.. Mi lesz a derűs Californiai napokkal? – riadtam meg. Az emlékemben élő utolsó helyet is el kell hagynom?!

- Amíg nem kell kimennünk a repülőtérre addig a Red hotelben szállunk meg. Vagy.. elmehetünk a vidámparkba. – vetette fel.

- A vidámpark jó lenne. Már jó rég nem voltam ilyen helyen.

- Akkor irány a Rémpark. – fordult be egy szűkös útra.

- Rémpark? – vontam fel a szemöldököm.

- Igen a város szélén van. Ez volt az első vidámpark, ami a városban épült. Már vagy harmincöt éve működik. Régebben sokat voltam itt. – hajtott be egy parkolóba, és kiszállt, leállítva a motort. – Íme a Rémpark. – Felnéztem a nagy táblára, amin LED izzókkal volt a név kirakva. Alatta kisebb betűkkel: „Ahol a rémálmok kezdődnek…”

- Jól hangzik. – indultam el a kapu felé Kathyvel. Befizetett minket, majd elindultunk a hullámvasút felé. Nem voltak túl sokan, de így sokkal jobban éreztem magam. Most nem tudtam volna elviselni a tömegnyomort. Sehol egy ismerős arc… de nem is gond.

- Azt hittem a mai lányok félnek a hullámvasúttól. – mosolyodik el Kathy.

- Én pont, hogy élvezem. Imádom a gyorsaságot... ahogy a szél belemarkol a hajadba. Persze csak képletesen.. – mosolyogtam rá. Beültünk az egyik elülső kocsiba egymás mellé, becsatoltuk az öveket és már mehetett is a száguldás fejjel lefelé, oldalra dőlve... Régen éreztem már ilyet… Önfeledt boldogságot. A mostani pár napban magányosabb voltam, mint valaha. De most reménytelinek tűnt minden.

~

Sok mindent csináltunk a parkban. Dodzsemeztünk, vattacukrot ettünk, még a rémségek házába is bementünk. Alig vettem észre és el is telt két óra. Lassan mennünk kellet.

- Mehetünk? Egy óra múlva indul a gépünk.

- Igen. – Indultam el a kocsi felé. Ám ekkor megpillantottam valamit, amiről nem bírtam levenni a tekintetemet. Egy fehér sátor állt előttem fekete felirattal: „A jövő a kezünkben van.”

- Mi az? – torpant meg Kathy is. Rápillantott a szövegre. – Érdekel az ilyesmi? – kérdezte, amire én egy fejrázással feleltem. – Engem sem. Szerintem csak humbug. – nevetett és folytatta az útját amit az előbb félbe szakított. Nem akartam bemenni, de valahogy vonzott magához. Mintha csak rám várt volna. Be kellett mennem..

- Jössz? – nézett hátra a válla fölött Kathrina.

- Mindjárt… - feleltem, s a két kezemmel elhúztam az anyagot , majd beléptem. Egy vörös hajú nő volt bent a sátorban; egy üveggömböt bámulva egy kis asztalka mögött ülve.

- Hello… - köszöntem halkan, majd beljebb léptem. A lány felpillantott a gömbből, majd felállt és odajött hozzám.

- A nevem Daisy. Örülök, hogy megismerhetlek, Samantha. – nyújtotta ki a kezét felém. Samantha…? Honnan tudhatja a nevemet?

- Én is… örülök. – ráztam vele kezet.

- Mit szeretnél tudni a jövődről? – ül le vissza a székére.

- Magam sem tudom. – vallottam be az igazságot. Céltalanul jöttem ide.

- Akkor csak ide vonzott valami, igaz? – mosolygott rám. Leültem vele szemben a székre.

- Igaz. – hajtottam le a fejemet. – Igazából nem is hiszek túlzottan az ilyesmiben. – vakartam meg a tarkóm zavartan.

- Értem. Bebizonyítom, hogy ez nem kitaláció. A neved Samantha White. Egyke vagy. Az apád túl elfoglalt, mindig utazik így nincs rátok ideje. A Gold Berry akadémiára jársz. – csak tátott szájjal hallgattam, amit mond. Még csak most találkoztunk és mégis tudja, ki vagyok. – Na? Hiszel nekem? – vonta fel a szemöldökét. Nyeltem egy nagyot.

- Igen… Hiszek. – lélegzet visszafojtva vártam a folytatást. Megfogta a kezem. A mutató ujját végighúzta a tenyeremen. Azt hiszem az életvonalamat követte végig.

- Ez itt a múltad. – emelte fel a bal kezem. – Ez pedig… a jövőd. – vette a kezei közé a jobb kezem. Ezt is megnézte, s végighúzta ugyanazon a vonalon az ujját. De aztán hírtelen megtorpant. Felemelte a fejét, majd belém fúrta tekintetét. – Mi történt veled Samantha? – az arca ekkor már falfehér színűre sápadt.

- Miről beszél? – emeltem fel a szemöldököm.

- A bal kezedben az életvonalad… egy pontban szerteágazódik millió kis vonalra. Egy vékony, alig látható mélyedéssel folytatódik. A jobb kezeden pedig csak úgy vége szakad… és nincs folytatás. – válaszolta elhaló hangon.

- És ez jó vagy rossz? – vigyorodtam el zavartan. Nem értek ebből semmit..

- Szörnyen rossz! A mostani jövőd szerint…

- Mi az? – kérdeztem lélegzet visszafojtva.

- Nem! Nem szabad! – állt fel hírtelen és odasietett egy fekete csillag amulettért. Összegörnyedve azt szorongatta folyamatosan. – Nem  mondhatom meg… - sütötte le fejét.

- Mi fog történni? – rökönyödtem meg – Daisy! Tudnom kell! – mentem oda hozzá.

- Meg… - vett egy nagy levegőt. – meg...fogsz halni. – nézett mélyen a szemeimbe.

Elsötétült az arcom egy pillanatra megállt körülöttem az idő létezni. Másodpercekig álltam így, de nekem hosszú perceknek tűntek.

- Ez badarság! – ráztam meg a fejem. - Nézze meg élek és virulok! – mondtam zavartan. - Tudtam, hogy ez csak átverés! Egy csaj akivel még csak most ismerkedtem meg azt vágja a fejemhez, hogy megdöglök?! – keltem ki magamból. – Nevetséges! – álltam fel, s kisiettem.

- Sam, várj! – kiáltott utánam Daisy.

- Mi van?! – fordultam vissza.

- Ne tedd meg! – nézett rám elsötétült szempárral.

- Mi?! – vontam fel a szemöldököm.

- Ne menj ezzel a nővel! Vagy az életed… hamarosan véget ér! – megszállottan szorongatta a mellkasához a nyakláncot.

- Ne szóljon bele az életembe! – dobtam félre a függönyt, s elindultam ki. Gyorsítottam a lépteimen, aminek futás lett a végterméke. Neki mentem egy pár embernek, majd végül egy oszlopnak is. Erősen bevertem a fejemet úgy, hogy pillanatnyi ájulás következett be. Ahogy hátra estem és bevertem a fejemet, képek sokasága torlódott fel a fejemben. A pillanatnyi esést amíg a földre nem érkeztem; olyan volt, mintha percekbe telt volna, míg összeesem.

Rengeteg vért láttam… aztán havat… és saját magamat egy férfi karjaiban.

Végül minden elsötétült előttem.. De egy dolgot még láttam, mielőtt felébredtem… egy gyönyörű jégkék szempárt, ami egy idő után átváltozott vörössé...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

-

(sayuki, 2012.07.04 12:01)

Júúúúúúj!! xD ez nagyon vagány, imádom!
Ugye lesz folytatása?
Meg fog halni...és vámpír lesz belőle? xDD nagyon izgalmas. folytasd hamar lécci écii écii!! :D

 

 

Profilkép



Chat


Levelezőlista




Archívum

Naptár
<< November / 2020 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 88063
Hónap: 1069
Nap: 23